KÉK

img_-238Életem első kéktúrája!

De mi a csuda az a „kék”? Egy ma már három részből álló országos túraútvonal, melynek első és legismertebb szakasza az Írott-kőtől Hollóházáig tartó kb. 1160 km. (Ezt egészíti ki ma már a Dél-Dunántúli kék, illetve az Alföldi kék). Ez Európa legelső jelzett hosszú túraútvonala! Akkor vált igazán ismertté, mikor Rockenbauer Pár elkészítette róla a „Másfélmillió lépés Magyarországon” című dokumentumfilmjét. Bármikor, bármilyen sorrendben járható, teljesítését füzetbe gyűjtött pecsétekkel lehet igazolni.

A párom kb. 5-6 évvel ezelőtt kezdte el, bejárta már a Bakonyt, a Gerecsét, a Pilist, a Börzsönyt, a Cserhátot, és az alföldi kb. felét (ezt kerékpárral). Sajnos 3 év szünetet volt kénytelen tartani, 2014-ben a henyei házfelújítás miatt, 2015-ben az ínszalag-szakadása miatt maradt el a kék. Idén viszont mindenképp tervbe vette, és nagyon örült, amikor azt mondtam, szívesen csatlakoznék hozzá, főleg, hogy a Balaton-felvidék volt a cél.

Négy napos program, ebből fél-fél nap utazás, három nap alatt 65 kilométer gyaloglás. Yeah! Réka képes beszámolója következik a Keszthelyi-hegységből:

1. nap

Kora reggel, sötétben indul útnak a csapat Nógrádról, rengeteg pakkal. Az eső szemerkél. Kis piros, majd zónázó vonat Budapestig, ahol Nagymami vár ránk rengeteg élelemmel (kábé 3 napi kaja az előttünk álló 3 órás útra). Kende elpályázik Nagymamival, mi a 3 kislánnyal a Népliget felé vesszük az irányt. Dögmelegre fűtött busszal Veszprémig utazunk, ott a gyerkők felszállnak a herendi buszra, hogy az apjuknál tölthessenek egy hetet. Mi (végre kettesben!) Sümegig vesszük a jegyet.

img_-0033/4 1, Sümeg. Első pecsét begyűjtése a buszállomáson. Egy kedves bácsi csinál rólunk egy közös fotót az induláshoz. Első célpont természetesen a vár, ami ugyan nem a kéktúra része, de mi nem hagyunk ki egyetlen várat vagy kilátót sem.

img_-008A sümegi vár szépen felújított, és gyönyörű innen a panoráma. A portás bácsi tartja szemmel csomagjainkat, így könnyű bebarangolni a várat. img_-021Középen csacsik legelésznek (az egyik mindig kibújik a korlát alatt, egyszer Z. tereli vissza), körben vicces ügyességi játékok. Mi párna-csatázunk és vaskarikával célba dobunk. A kalodát kihagyjuk, de a „gyermekmegőrzőbe” (lásd. fotó) bekucorodok. img_-017A börtöncellában panoptikum kínpaddal, hóhérral és máglyán égő boszorkánnyal. A tornyokból, bástyákról a kilátás leírhatatlan. Van a várnak saját háziállat-része és gyógynövény-kertje. img_-011A különböző helyiségeket (műhely, pékség) korhű bútorokkal és tárgyakkal rendezték be; kedvencem a kamra. Én is ilyet akarok!!!

img_-0243 óra, kezdődik a tényleges kéktúra. Természetesen hátunkon a zsákunk, amit végig magunkkal cipelünk. Az enyém kábé 7, Z-é 12 kilós, de ugye ő viszi a sátrat. Sümeg főutcáján délnek, aszfalton végig, majd szántókon, réteken át. A terep nagyjából sík, bár a térkép szerint a Mogyorósi-dombon kelünk épp át, az egyetlen nehézség a sokszor útszélességű pocsolyák kikerülése. Van, ahol alig tudok átjutni, szét is karmolnak a bokrok ágai. img_-025A második pecsét a sarvalyi erdészháznál vár ránk. Utána kis horror: egyszer csak azt veszem észre, hogy megmozdul egy drapp „domb”, majd egy barna és egy fekete is… Anyám, ezek vaddisznók! (Aki nem tudná, nekem a vaddisznó a fő parám.) Egy másodperc múlva szerencsére rájövök, hogy kerítés választ el minket és ez erdészeti terület, a helyi „csemetekert”. Huh! Így már nyugodtan nézegetjük, fotózgatjuk őket.

img_-026Szürkületig gyalogolunk az erdőben, ezen a napon ez 11,5 km-t jelent. A Tátika alatt alszunk meg, valahol a a fák között. Az avaron állítunk sátrat, és mire teljesen besötétedik, mi már bevackolódtunk a hálózsákokba. A tisztálkodás itt egyenlő a törlőkendővel, a fogmosás fél deci vízzel történik, pisilni meg a bokrok tövébe lehet. Elalvás este 7-től (!), félelmetes bagolyhuhogás közepette.

img_-034Éjjel rosszul alszom, felriadok minden kis neszre, arra, hogy a feltámadó szél zúgatja a fák koronáját, ropog az avar, egyszer pata dobbanását is hallom… Aztán végre mély álom, és ébredés reggel 7-kor.

img_-0372. nap

Marha hűs van, nyirkos és borult az idő. Gyorsan sátrat bontunk, és 8-kor nekivágunk. Rögtön emelkedővel is kezdünk, hamar ki is melegszünk. img_-045Az első cél Tátika vára, ahová 9 körül fel is jutunk. (Előtte, mint aztán mindegyik ezt követő csúcsmászásnál, elrejtjük a hátizsákokat az avarba, a lehullott levelek és gallyak alá.) img_-047Kedves kis vár, a távolban látszik a zalaszántói sztúpa (következő célunk). A hűvös és szeles idő miatt néhány fotót követően vissza is indulunk.

img_-051A nyilak korábban három barlangot is jeleztek, míg én a pihenőhelynél letáborozok, Z. elindul megkeresni őket. Fél óra telik el, én megreggelizek, majd fokozatosan jégcsappá fagyok, Z. pedig sikertelen felfedezőútról tér vissza: körbejárta a szikraperemet, keresztet talált, barlangot egyet sem. img_-055A következő fél órában felengednek a megdermedt ujjaim. Kesztyűt kellett volna hoznom, de elfeledtem. Az viszont jó ötlet volt, hogy kabátot nem vittem, hisz túrára a legjobb a réteges öltözék: póló, pulcsi, polár.

img_-067Az erdőből a műúthoz a Hideg-forrásnál jutunk ki, ami azonban sajnos kiszáradt. Innen Zalaszántót felülről megkerülve jutunk el a Kovácsi-hegyre. img_-072Ezen áll Európa legnagyobb, Közép-Európa legelső sztúpája (buddhista szentély), a magyarországi három, nyilvánosan látogatható sztúpa közül az egyik (a másik kettő Taron és Becskén van). img_-074Majdnem eltévesztjük szem elől a bejáratot, de a tibeti zászlók kiváló útmutatással szolgálnak. Körös-körül mindenütt kőbabák. Az építmény impozáns, 30 méter magas; felmegyünk a háromszintes lépcsősoron az arany Buddha-szoborhoz. A területen meditációs helyiség és keleti ajándékbolt is van.

img_-076Ezután Zalaszántó faluba próbálunk lejutni, a harangszó felé, hisz épp dél van, de utunkat állja egy nagy földkupac. A hivatalos turistautat géppel legyalulták, építkezési terület. Minket nem érdekel, átmászunk rajta; a lejtőn a túrabot, mint sok más helyen, nagyon jó szolgálatot tesz. img_-086Aztán végigmegyünk a lesimított úton, aminek a végén egy ugyanolyan buckán átmászva jutunk el a Kotsy-vízimalomhoz, ami azonban ősszel már sajnos zárva tart.

img_-089A nap első pecsétjét megszerezzük a Tátika-presszóban, és kajákkal is feltankolunk a település kisboltjában. Kedves helyiek szóba elegyednek velünk. Vizet már nehezebben szerzünk, egy itteni karbantartó tölti meg az üvegünket a műhelyében, ugyanis nem lelünk olyan kutat, amiből víz is folyna. (Miért nincs legalább egyetlen működő kút minden magyar faluban???).

img_-091A XIII. századi műemlék gótikus templomot megcsodáljuk kívülről s belülről egyaránt. Míg én pihenek egy kicsit, Z. felmegy a (szerintünk véletlenül le nem zárt) csigalépcsőn az emeletre, aztán egy korhadt létrán egészen a harangtoronyba.

img_-100Innentől a jelek teljesen más irányba vezetnek ki a faluból, mint ahogyan azt a térkép jelzi. Ami nem lenne gond, ha egyszer csak egy susnyásban el nem tűnnének. Próbálunk tovább menni egy mezőgazdasági úton, el a major mellett, de hamar rájövünk, hogy eltévedtünk. Oké, de merre tovább? Visszafordulni egyikünknek sincs kedve. A szántó baromira sáros, és az se biztos, hogy a kékhez jutunk. Z. talál egy utat a bokrokon át, ami egy tisztáshoz vezet, ahonnan jó pár vadászati út ágazik el. Tisztára mint egy labirintusban. Z. dühöng. Aztán én felmegyek a vadászlesre, ő pedig felderítő-útra indul. Távolabb meg is találja a kék jelzést, egy dzsungelben. Egy „nyúlcsapáson” indulunk hát el, de pár perc múlva újabb akadály: egy patak. Az egyik jel a Nagy Séd egyik partján, a másik a másikon, átkelő sehol. Röhej! Kidöntött fatörzsön, ágakon egyensúlyozva evickélünk végül át.

img_-105A következő szakasz nagyon szép, sárguló-vöröslő leveles fák között, ropogó avaron, hangulatos úton baktatunk a Rezi erdőben. A hegytető közelében csomagok eldugva, mi pedig fel a várhoz. Melynek frontja igencsak érdekes, csöppet sem korhű, minimalista stílusban lett felújítva. img_-107A vár pici, amolyan semmilyen, na de a kilátás! Ezért aztán megérte ide felvánszorognunk. img_-112Fent mászkálunk a várfalon, látszik innen a sztúpa és Tátika is. Hihetetlen, hogy nemrég még ott voltunk! img_-109Z. nem bírja ki, hogy ne gyűjtsön be még egy csúcsot, úgyhogy míg én leereszkedek az elágazásig, addig ő egy bozótoson átvágva feljut a Meleg-hegy tetejére.

img_-125Innen sajnos egy eléggé unalmas mezei út visz Rezibe. Az itteni kocsmában pecsételünk, és nagy a kísértés, hogy itt maradjunk pizzázni. img_-128De aztán veszünk egy nagy lendületet, és megcélozzuk a betyárok sírját. A faluból kiérve az eddigi első kéktúrázókkal találkozunk. A szőlőhegyen áthaladva szőlőt nem, de almát szedünk.

img_-130A betyárok sírját ugyan nem találjuk meg a műútnál, de a pecsételőhelyet és a Gyöngyösi Betyár Csárdát igen, pont sötétedésre. Igazi luxus: itt vacsorázunk, végre rendes meleg ételt, nem csak vicek-vacak rágcsákat meg szendvicseket. Ráadásként két cigányzenész adja nekünk az aláfestést hegedűvel és cimbalommal. Eszem a rántott sajtot, és jár a lábam a népzene ütemére.

img_-133A tulajdonos engedélyével a sátrat a csárda kertjében állítjuk fel. Itt már később térünk nyugovóra, 9 óra tájban, és álmomat csak az elsuhanó autók és a folyamatosan ugató kutyák zavarják, aztán csend és álom. Ma kb. 21 km-t mentünk.

img_-1353. nap

Éjjel kevésbé fáztam, mint előző nap, de a reggel nagyon hideg és párás. Még gyorsabban bontjuk le a sátrat, és fél 8-kor lendületes tempóban kezdjük a napi túránkat egy aszfaltút mentén, amiről szerencsére hamarosan letérünk, és földúton megyünk tovább. Egy eléggé kísérteties zsidótemető mellett megyünk el, majd hamarosan tanúi lehetünk a ködben a napkeltének. A távolból felsejlik az Árpád-kori Szent Magdolna templom sziluettje, és már be is érünk Hévízre.

img_-140Egregy felől közelítjük meg a központot, ami tele van borospincékkel, valamint eladó ill. kiadó házakkal, villákkal, palotákkal. Templomok mellett, sétálóutcán át jutunk el a centrumba.

img_-148A buszállomáson pecsételünk, és itt tartunk egy egyórás reggeli- és felmelegedési szünetet. Az idő már napos, de még mindig eléggé hűvös, mikor eljutunk a Tó-fürdőig. img_-150Azt hittem, majd a partján fogunk sétálni, ehhez képest csalódás, hogy mindenütt kerítés veszi körül, csak ennek rácsain át fotózhatunk. Száll a pára a víz fölött, gyógyulni vágyók hada igyekszik úszógumival a tóba.

img_-151Kerékpárút köti össze Hévizet Keszthellyel, az aszfaltot kivéve kellemes élmény rajta sétálni. Két oldalról selyemfenyők szegélyezik, sok helyütt avarban gázolunk.

img_-174Keszthelyen a kék jelzés egyenesen a Festetics-kastélyba visz minket. Kicsit vacakolunk, hogy megéri-e itt időt eltölteni, aztán persze úgy döntünk, hogy ha már itt vagyunk, egyszerűen nem hagyhatjuk ki a múzeumot. Nagyon jó döntés, ez alatt a két óra alatt sok szépséget látunk, és lelkileg feltöltődve indulhatunk aztán tovább. img_-159A kastélyban a főúri szobák, a különböző színű szalonok, a faburkolatú lépcsőház az ősök festményeivel, az impozáns könyvtár, a díszes zeneszoba mind említésre méltóak. És a rendkívül segítőkész múzeumi dolgozók is! Itt kapunk újabb pecsétet.

img_-175Szépen rendben tartott a park, ahol Z. egy vizes padra ül le; persze csuromvizes lesz a gatyája, jókat röhögünk. Megnézzük a hintó-kiállítást is, ahol a kocsikon kívül sok szép szánt is látunk.

img_-179A sétálóutcán veszünk élelmet, és elhatározzuk, hogy levágunk egy apró kunkort a kékből. Hiba, mert egyből el is veszítjük a jelzést. Egy ideig pirosat még látunk, aztán már azt sem. Z. ideges, mert mi van, ha teljesen másutt visz az út? Amúgy is, az aszfalt kezdi tönkretenni a lábunkat.

img_-181Itt egy kicsit morgós a hangulat, de Gyenesdiásra átérve fellélegzünk: megvan a kék! Utólag egy helyi Tourinform-ba betérve derül ki, hogy itt is változott az útvonal, Keszthelynél levitték a Balatonhoz. Kár, mert így sajnos egyetlen percet sem tölthettünk el a vízparton. A kedves hölgy kinyomtatja nekünk a módosított térképet, így már nem tévedhetünk el többé. img_-184Egy kerámiaműhelyben gyönyörködünk pár percet, aztán irány a hegy. Végre földút, de innentől kezdve folyamatos emelkedő vár ránk. img_-189Aminek az első állomása a Festetics-kilátó. Fent egy kedves férfi a távcsövét ajánlja fel, de szabad szemmel sokkal jobb nézelődni.

img_-195Ha közvetlen közelről nem is láthattuk a Balatont, innen föntről végre elénk tárul a víztükör. Látjuk Keszthelyt is, de Hévíz már párába vész. A legszebb a hegy felőli irány, ott az őszi színek mindegyikével tarkított a domboldal.

Igazából ez az a pont, ameddig max. terveztük a mai utat. De a Nagymező kirándulóközponton átvágva látjuk, hogy Vállus csak 7 km, nekünk meg még van majdnem 2 óránk a sötétedéig. Uccu neki, vágjunk bele!

img_-203Rögtön egy fura tábla akad utunkba: „Lőtér, vigyázat, éleslövészet, áthaladni életveszélyes és tilos!” Most aztán mi legyen? Forduljunk vissza? Tegyünk egy óriási kerülőt, csak azért, mert néhány ember ott lövöldözik a közelünkben? Juszt se! Ellopakodunk a tér szélén, halljuk a lövedékek becsapódását, mire még gyorsabban szedjük a lábunkat. Z. maga elé terel, hogy védjen, ha bármi baj lenne (még most is elérzékenyülök, hogy engem akart óvni). Szerencsére pár perc múlva kijutunk a veszélyzónából.

Először a Pórak-háti völgyben halad az út, igaz, kissé emelkedős és izzasztós, de nagyon szép. Itt is uzsonnázunk. Egy műutat keresztezünk, itt Z. megint nem bír magával, és míg én pihegek, addig ő hipp-hopp fent terem a Kis-Széki hegyen. Ez van, ha az ember párja nemcsak DVD-ket meg CD-ket, hanem hegycsúcsokat és barlangokat is gyűjt. Aztán alig talál le a nagy dzsindzsában…

img_-204Innen az Iván-háton megyünk tovább, ami szerintem a nap legszebb szakasza, kár, hogy a kék egy idő után letér egy olyan ösvényre, ahol épphogy elfér egy ember a nagy aljnövényzettől. Már szürkül, mikor meglátjuk a Vállus táblát.

Kb. 26 km a mai táv. (Rólam azért tudni kell, hogy életemben kb. 12-14 km volt a leghosszabb út, amit valaha is megtettem…)

img_-214Itt jön a nagy kérdés: hol aludjunk? A falun túl, megint sátorban? Mindketten vágyunk már fűtött szobára, igazi ágyra, és egy igazi lemosdásra. Megszólítjuk a legelső embert majdnem a legelső háznál, tud-e szállást. Ő nagyon készséges, telefonál ide-oda, helybe, Várvölgybe, de kiderül, hogy nincs kiadó szoba. Ez van, megköszönjük kedvességét, és tudomásul vesszük, hogy ma is nomádok leszünk. Erre egy perc múlva azonban mellénk ér kocsival, és azt mondja, na jó, nála megalhatunk.

Imáimba foglalom Szilágyi János nevét! Nemsokára már egy zöld szemes cserépkályha mellett vacsorázunk, meleg zuhannyal kényeztetjük megfáradt testünket, pihepuha ágyban hajtjuk álomra fejünket. Ez a jó ember még lecsóval is kínál, reggel még teát is akar főzni nekünk, és a neki felajánlott pénzt, nem és nem, az istenért sem fogadja el!

img_-2164. nap

Nehéz kikászálódni a kényelemből, később is indulunk el, fél 9 tájban, a falu fő-, azaz gyakorlatilag egyetlen utcáján. Újabb pecsét kerül a gyűjtőfüzetbe a helyi templom közelében.

img_-218Nyögvenyelős a haladás a szántók mentén, rögtön emelkedővel kezdünk, és sajnos egy óra elteltével sem múlik a fájdalom a tagjaimban. Miután vánszorogva elérjük Lesencefalu szőlőhegyét, Z. felveti, mi lenne, ha félbeszakítanánk a túrát (eredetileg 6-7 naposra, és 130 kilométeresre terveztük), és tavasszal folytatnánk. Az én bal térdemet kikészítette a tegnapi sok aszfalton járás, Z. bokája is fáj. Elgondolkoztató. De ekkor még jegeljük a témát.

img_-229Lesenceistvánd fölé érve egy időre el is feledkezünk a dologról, annyira magával ragad minket a táj. „Szép kilátás”, ezt olvassuk a térképről, és egy nemzetiszínűre festett padon megpihenve tényleg csodás panoráma tárul elénk; látni az összes tanúhegyet a távolban. Alattunk a Mária-kápolna, ahová mi is többször kirándultunk, mikor itt laktunk, ennek a falunak a szőlőhegyén. Ekkor még a barátainknál laktunk, akiket most szándékunkban is áll meglátogatni.

img_-222De ahhoz, hogy oda eljussunk, még fel kell küzdeni magunkat a szőlőhegy meredek lankáin. Ezek már nem is „alattomos emelkedők” (Z. szavajárása), mint eddig. Kiköpöm a tüdőmet, mire hátamon a zsákkal, térdemben az egyre erősödő fájdalommal felküzdöm magamat a Kő orrára.

Tudjuk, hogy innen már nem sok van hátra a Máté kútig, és vége is a hegymenetnek, de ekkor meg meredek lejtőkön való botorkálás, avarban, sárban csúszkorálás, kidőlt fákon átmászás vár még ránk.

img_-234A forrás után fellélegzünk, innen már nincs messze az istvándi ház. Meglepjük Csabát; az ő és fiai társaságában költjük el reggelinket, elmeséljük, kivel mi újság, aztán irány a falu és a következő pecsét. Majd tovább, sajnos véges-végig aszfalton.

img_-239Lesencetomajra érve találkozunk túránk során a mindössze második (!) kéktúrázó társasággal. A Tapolcára vezető úton pedig Z. egyik ismerőse jön velünk szembe (!), aki szintén a kéket járja, csak épp az ellenkező irányba, mint mi. Vele beszélgetünk vagy fél órát, és miután meséli, hogy a Szent György-hegyre meg Szigligetre vezető út is aszfaltos, megszületik bennünk a döntés: legyen itt most vége.

img_-242Tapolcán be akarunk ülni a kínaiba, de megszűnt. Ezért hát péksütikkel tankolunk fel, és a vasútállomás parkjában ebédelünk meg. Itt pecsételi Z. az utolsót a füzetbe.

2 óra előtt indulunk haza, hogy aztán két vonattal, két metróval, és ismét két vonattal este fél 9-re érjünk haza. Végre itthon! Jó úton lenni, és jó hazatérni…

Pár negatívumot tudok csak írni a túráról: egyrészt szörnyű, hogy ennyi út aszfaltos, az ember jóhiszeműen azt gondolná, ha kéktúra, akkor az földúton vezet. A másik, hogy a jelek sok helyütt hiányoznak, alig láthatóan vannak felfestve, néhol totál megtévesztőek, másutt pedig az utóbbi időben lettek áthelyezve, a térképtől teljesen eltérve. Akinek nincs gps-e meg okostelefonja naprakész információkkal, csak ilyen mezei túrázó, mint mi, normál telefonnal és térképpel, annak annyi. Furcsaság még, hogy hiába a kellemes őszi idő, alig találkoztunk túrázókkal. Szomorú, hogy ilyen kevesen kirándulnak ma hazánkban… Ja, és persze azt, hogy esténként-reggelenként megfagytam, de hát mit vár az, aki október végén megy túrázni?

Amúgy nagyon szép élmény volt. Végre kicsit kiszakadtunk a mindennapokból, Bevallom, az utóbbi időben volt köztünk feszültség is rendesen, hiszen elég nehéz összeegyeztetni a ház-felújítást, a munkát, a gyereknevelést és a háztartást. A más helyszín, a sok szép látnivaló, a közös élmények újra megerősítették a kicsit megingott kapcsolatunkat. Már a szlovéniai hegymászáskor is párhuzamot vontam a túraút és az életút között. Jó érzés a párommal együtt haladni, ha kell, őt követni, rábízni magamat feltétel nélkül. Igazi társak vagyunk: élettársak és túratársak is.

Tavasszal pedig újra vár minket a kék, Tapolcától Nagyvázsonyig tartó szakasza.

2016. október

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s