Nemcsak a húszéveseké a világ

Kettősség van bennem. Egyrészt mostanában folyamatosan feszegetem a határaimat, és egyre jobb teljesítményt érek el gyaloglás, mászás, kerékpározás tekintetében. Persze ez egy profi sportolóhoz képest nulla, vagyis mínusz nulla, de mondjuk már nem szúr az oldalam, ha egy emelkedőn megyek felfelé, és a korábban 20 perces útból pedig előbb 15, később 10 perces lett. A reggeli tornák is megadják a napomhoz a lendületet, de…

És ott az a „de”… Nem hittem volna, hogy eljön ez is, de tényleg érzem a testemen, hogy már nem vagyok húszéves. Hiába vagyok csak pár kilóval több, mint az ifjúkori versenysúlyom, valahogyan mégis egyre nehezebbnek érzem a tömegemet. A mozgásom kicsit nehézkesebb, bizonytalanabbak a lépteim, kicsit gyengült az egyensúlyérzékem.

Látszólagos ellentmondás ez a két bekezdés, hiszen egyrészt olyan rendszeres mozgásokat végzek, olyan távokat gyalogolok le, amiket életemben soha, másrészt viszont be kell ismernem magamról, hogy testi szinten elérkeztem a teljesítőképességem csúcsára. Innen már csak lefelé visz az út, kezdődik a hanyatlás.

Vagy mégsem? Törvényszerű, hogy innentől a hanyatlás jön? Nem lehet a folyamatos edzéssel fenntartani, avagy fokozni is a helyzetet? Hány olyan emberről lehet hallani, aki idős korában kezdte el a testmozgást (pl. Etka-jóga), és fordított vissza elvileg visszafordíthatatlan folyamatokat a testében.

Az is eszembe jutott, hogy oké, ez vagyok én, 42 évesen, 5 gyerekkel, gyakorlatilag napi szintű mozgással és 58 kilóval. Még a helyzet egész rózsás. De mi van az átlagemberrel? Aki ennél 10-20-30 kilóval nehezebb? Azok a nők hogyan tudják elbírni saját testüket? Nekik nemcsak ez meg az fájdogál néha, hanem folyamatos, erős fájdalmakkal, terhekkel élik mindennapjaikat? Akik mindenhová kocsival járnak, és számukra már egy emelet megmászása is olimpiai feladat? Azok hogyan tartják karban a testüket?

Most a testemre két dolog is emlékeztetett. Egyrészt hogy a 3-4 napos kéktúra végén megfájdult a térdem. Kicsit hősködtem, kicsit túlvállaltam magamat, pörögtem, bevallom, kicsit menőztem is, hogy én még ezt is meg bírom csinálni. Persze sikerült, napról-napra több kilométert teljesítettünk, de a testem egyszer csak azt mondta, elég! És az ízületem mondta fel a szolgálatot. Mert az izmok, azok bírják a fokozatosan erősödő terhelést, a reggeli izomláz a vállban, combban a fokozatos gyaloglás után el is tűnt, de a térd… Az egyre jobban fájt, főleg a lejtőkön-emelkedőkön, legesleginkább a lépcsőkön. 11, 21, majd 26 km, hegyen-völgyön át, háton hátizsákkal. Azt hiszem, 42 évesen már semmi oka sincs az embernek menőzni, tudni kell nemet és állj-t mondani. Ezért is szakítottuk félbe a túrát, és jöttünk haza jóval korábban a tervezettnél.

Egy hasonló élmény jutott most eszembe. A volt férjem japán szamurájkardozást tanult, később tanított is. Én lejárogattam az edzésekre, mint néző, de hol várandós voltam, hol hol pici babás. Aztán végre elérkezett az idő, mikor a lánykám már nem függött annyira a cicitől, és lejárhattam én is edzeni. Előttem lebegett a nagy cél: részt venni az edzőtáborban, teljesíteni az elvárásokat, megszerezni a narancssárga övet. Az edzőtábor előtti héten derült ki, hogy várandós vagyok a kisfiammal. De én akkor azt mondtam, sebaj, kemény csaj leszek, végigcsinálom így is az edzőtábort. Ja, persze, ember tervez… A rengeteg felülés után sikerült bevéreznem, jaj, de megijedtem, hogy elmegy a baba! Akkor volt egy beszélgetésem az edzőmmel, aki rám pirított, hogy most az én feladatom az anyaságra készülni, nem pengetni. Úgyhogy bekerültem a „hycomat extra” csoportba egy másik várandóssal együtt, ahol krumplit pucoltunk és néztük, hogyan edzenek a többiek. Nagyon nehéz volt beletörődnöm, hogy most nem én irányítok, hanem a testem a főnök. Egyébként a tábor végén mi is megkaptuk a narancssárga övet…

A másik dolog, ami a testemre most emlékeztet, az a térdem viszonylagos gyógyulása után rögtön egy sérülés. Sikerült összezúznom vagy kificamítanom az ujjamat. Persze igazából büszke lehetnék magamra, mert egy lezuhanni készülő befőttesüveget kaptam el fantasztikus reflexemmel, de ezzel egyidejűleg sikerült teljes lendülettel beleütnöm a gyűrűsujjamat a tűzhelybe. Megmondom őszintén, bőgtem a fájdalomtól; először azt hittem, talán el is tört.

És hát igen, gyűrűsujj, amin rajta volt egy gyűrű. Most is rajta van, szűken, fölötte kidudorodik a gyönyörűségesen lila, kétszeresére duzzadt ujjacskám. Mozgatni alig tudom, levendulás borogatást rakok néha rá. A dologban a pozitívum, hogy a lányom mosogat helyettem. Viszont az elkezdett kertészkedést csak nyögvenyelősen tudtam folytatni.

Pedig előző nap olyan lendületben volt az egész csapat! Virág felásott egy részt és elduggatta a hagymás virágokat. Remélem, tavasszal csodaszép nárciszok, krókuszok, jácintok és tulipánok fognak pompázni nálunk. Kende bozótot irtott, a telekhatáron lévő bokordzsungelt szüntette meg. Lajos kaszált, kaszált, és kaszált. Most már lassan kezd látszódni a kert vége is. Zoli a faanyagokat szortírozta és rendezgette. Én pedig a sövényt metszettem meg.

Aztán másnap is ennek fogtunk neki, de nekem az ujjam miatt rossz volt a kedvem és a közérzetem is. Zoli és Lajos is mondták, hogy szerintük most pihenjek, legyen nekem ez egy nyugi-nap. De megint nem hallgattam se rájuk, se a testem jelzéseire. Csak kimentem, de semmi se ment úgy, ahogy kéne. A sövénynyírótól nagyon fájt az ujjam, az ágvágót alig bírtam ilyen sután összenyomni. Gondoltam, a kamra fölötti rész lesz nekem való, de ott sokkal nagyobb volt a dzsindzsa, mint képzeltem, és alig haladtam a nagy kuszaságban. A végén csak be kellett látnom, hogy ez nem az én napom, így hát míg a többiek serényen dolgoztak, én bementem a házba, és nemes egyszerűséggel elaludtam.

Feltettem a kérdést, mint minden betegség vagy sérülés esetében, hogy miért is történt mindez. Amikor a páromnak volt tavaly ínszalag-szakadása, akkor éreztem, hogy mindez azért történik vele, hogy a sok teendő mellett le tudjon lassulni és önmagával foglalkozni. Lehet, hogy ez az eset engem is arra int, hogy kicsit magamba forduljak, többet elmélkedjek?

Most, ezzel az írással is ezt tettem. Bizony, bizony, az emberi testnek is vannak határai, habár ezek a határok folyamatosan tágíthatók. De nekünk magunknak ismernünk kell korlátaikat, és szép fokozatosan terhelni magunkat.

2016. november