Nyílt nap Abán – Atilla Király Gimnázium

Életemben először talán 2008-ban vagy 2009-ben találkoztam Szilasy Györggyel. A Kurultajon volt, vagy a Magyarok Országos Gyűlésén talán? Erre már nem emlékszem, csak arra, hogy egy szépséges épület tervrajzával csábította az arra járókat Abára. „Ilyen lesz a mi gimnáziumunk!”, hirdette. Fogalmam sem volt róla, hogy hol van Aba, aztán megtudtam, hogy Fejér megyében, Székesfehérvártól kb. 20 km-re található ez az akkor még nagyközség, ma már város.

Ugyanis alig egy évvel erre a találkozásra Kátai Piroska barátnőmmel elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak ezt az iskolát. Piros amúgy is úgy robbant be az életünkbe, még Únyon, hogy ő létre akarja hozni a Jövő Iskoláját (ő „fertőzött meg” az Anasztázia-könyvekkel is), és ehhez keres teret, embereket. Az Abai gimnázium igencsak felpiszkálta a fantáziánkat ilyen kulcsszavakkal, mint Életiskola program meg magyar hagyományok ápolása.

Akkor indult el az első évfolyam, az iskolaépület persze még nem készült el, az osztály ideiglenesen a művelődési házban kapott egy termet (erre a kezdeti, kicsit kaotikus, ám mégis izgalmas időszakra az akkori diákok és a tanárok is nosztalgiával gondolnak vissza). Mi pont egy történelem-dolgozatírás közepébe csöppentünk bele, ahol a kérdések sem voltak mindennapiak, de a diákok hozzáállása, nyitottsága, s nem utolsó sorban az igazgató úr személyisége is magával ragadott minket.

Aztán körülbelül két évvel ezelőtt született meg a döntés Virágomban, hogy márpedig ő mindenképpen Abára szeretne járni (az iskola közben felvette az Atilla Király Gimnázium nevet). Döntése sok mindennel indokolható, de az biztos, hogy nagy szerepet játszott benne, hogy járnak ide ismerős gyerekek (Széplakról, Bécről). Vonzza őt ez a függetlenedési lehetőség, hiszen a távolság miatt egyértelmű, hogy kollégista lesz. Haverok, bulik, kolesz…

De ez a döntésnek csak az egyik fele. A másik pedig az a hihetetlen emberi hozzáállás és az a sok lehetőség, amit a gyerekek itt megkapnak. Ezt egyrészt az ismert családoktól is hallottuk már, de a tegnapi nyílt napon meg is tapasztalhattuk.

Már a buszon kiszúrjuk az oda igyekvő diákokat. Már a buszon kiszúr minket az egyik tanárnő, aki aztán el is kalauzol minket az iskolához. Olyan hazaérkezős az életérzés. Hiába mentegetőznek, hogy ez még ideiglenes állapot, még lesznek új épületek, még bőven kell a kerten is alakítani, azért már most látszik, hogy ez maga a Paradicsom.

Csodálatosan szép, régi parasztházakat idéző, azok belső hármas osztatát is megtartó épületek, ebből kettő az iskola, egy pedig a diákszálló. Középen meg az a szabadtéri kemence, amit tanárok-diákok közösen építettek.

Mégis, hol van még az országban olyan iskolai nyílt nap, ahol kemencében sült pogácsával kínálják az érkezőt, ahol a diákok nekünk éneklik el saját dalaikat, zongoráznak és citeráznak és hegedülnek, és megmutatják, milyenek a mezőségi táncok? Ahol külön gondolnak a kistestvérekre, és logikai játékokkal kápráztatják el őket? Ahol a szünetben lehet mézeskalácsot írni cukormázzal, az átfázott látogatók forró teát szürcsölhetnek, és a büfében a szülők által készített süteményeket kínálják, amiknek természetesen nincsen megszabott ára, csak felajánlást fogadnak el (mily ismerős ez nekem!).

A szünet előtt és után pedig megy az ismerkedés. Egyrészt az épületekkel, amelyek tele vannak a diákok saját alkotásaival, batikolt függönyökkel, nemezelt faliszőnyegekkel, festményekkel, és a közeledő advent díszeivel. Ha belép az ember, egy ősrégi szuszék köszönti. A WC-ajtókon a nőket egy kékes Hold, a férfiakat egy narancsos Nap jelképezi. Az egyik terem falára a gyerekek saját magukat festették fel életnagyságban, ragyogó színekkel. Az egész iskola csupa szín és élet.

Az igazgatóhelyettes nagyjából bemutatja az iskolát, és bemutatja az tanárokat, akik közül szinte mindenki eljött, hogy meséljen saját tantárgyáról.

Újdonság itt az egy éves nyelvi előkészítő évfolyam, ahol a sok-sok angol mellett ilyenek is vannak, mint tájismeret meg magyarságismeret. A főtárgyakat aztán tömbösítve tanulják, azaz egy évig nyomatják mondjuk csak a magyart, aztán csak a matekot, stb. Tehát látszik, hogy azért megy itt a máshol megszokott tanulás is, de ezen felül rengeteg még más is. Például a dráma, a kézművesség, vagy az irodalmi teaházak. Amikor egy szülő érdeklődik az iskolában és a faluban elérhető szakköri lehetőségekről, alig győzik sorolni: néptánc, népzene, bőrözés, faragás, sakk, harcművészet, íjászat, lovaglás… (Eljött a művészeti iskola igazgatónője és helyettese is).

Bemutatkozik a diákszálló két vezetője, és a polgármester is szót kap, mert ez, bármily meglepő, nem egy fizetős magán- vagy alapítványi iskola, bizony, ezt az abai önkormányzat működteti és a helyi általános iskolával (Életfa művészeti program) együtt szívből támogatja. Mi sem árulkodna az együttműködésről jobban, mint az, hogy a polgármester nyolcadikos fia is épp ide adja be idén a jelentkezését?

A szülői munkaközösség egy megható zenés, fényképes-vetítéssel készül: kirándulások a hegyekben, sátortábor, kenuzás a Dunán, rétes-nyújtás, arcfestés, kemence-tapasztás, néptáncos-előadás, kardvívás… A fotókon őszinte mosolyok.

Az igazgató úr, Szilasy György, azaz mindenki számára „Igibá” nem sablonszöveget intéz a hallgatósághoz, hanem arról beszél, hogy mindenki isteni lény. És hogy a gyermekben is ezt kell meglátni. Hogy mennyire fontos gondolataink, a teremető energia összpontosítása. Hogy mi emberek az égvilágon mindent, de mindent képesek vagyunk megvalósítani. És hogy a gyermekek számára ők megadják ehhez a teret és a lehetőségeket.

A diákok amúgy nagyon nyitottak és közvetlenek, ismeretlenül is odajönnek hozzánk, megdicsérik Virág szépségét és haját (kék-zöld-lila!), rögtön magukkal vonszolják őt, körbevezeti a diákszállón, megmutatják a szobájukat, ahol majd remélhetőleg ő is eltölt az életéből öt évet. A srácokat meg faggatom, mint hülye laikus szülő, hogy oké, láttuk ezt a sok szépet, hallottuk ezt a sok jót, de azért mondjátok meg ti is, szerettek ide járni? A válasz határozott és egyértelmű: Igen!

Akkor hát: ez a mi helyünk!

2014. november