Fájdalom és Félelem

A baljóslatú cím ne tévesszen meg senkit. A fiam szerint olyan, mintha egy thriller volna. Úgyhogy gyorsan megnyugtatok mindenkit, hogy minden oké nálunk. A fájdalom csak egy elhúzódó betegeskedő időszakara utal, a félelem meg arra a parára amit tegnap átéltem.

Azt már szerintem írtam, hogy mi nem vagyunk egy betegeskedő család. Ha valakit le is dönt a lábáról egy kis meghűlés vagy hasfájás, azt igen hamar ki szokta heverni. Gyógyszert egyáltalán nem használunk. Évente kb. egy gyerekem lázas az ötből, tehát mondjuk ötévente jut egy láz egy csemetére, amit, ha nagyon magas, ötpontos hűtéssel csillapítok csak. Ha valaki megfázott, elővesszük a népi gyógymód kellékeit: gyógyteák, méz, fokhagyma, stb.

Most viszont egy nagyon makacs nyavalya söpört át rajtunk, amiből alig tudtunk kikecmeregni. A két kislány is elkapta, de a fő célpont én voltam. Az ősz első hónapját tehát betegeskedéssel töltöttem, aminek csak és kizárólag egyetlen, de annál brutálisabb tünete volt, a köhögés. Egy héten át konkrétan éjjel-nappal folyamatosan az a száraz köhögés… Utána szerencsére felszakadozott, de még vagy 2-3 hétig köhögtem úgy, hogy hol rövidebb, hol hosszabb időközönként folyton rám jött a köhögő-roham. Borzalmas volt, egyrészt ez a fuldoklás, másrészt hogy az állandó rázkódástól meg a nem alvástól nagyon legyengült a testem (emiatt nem sikerült annyira a kéktúra sem).

Persze hogy minden tudásomat latba vetettem. Hiszem itt a természet sok kincse a házi patikánkban. Amikor már kifogytam az ötletekből, diósjenői gyógynövényes ismerőstől kértem tanácsot, meg az internetről is igyekeztem praktikákat szerezni. Lássuk csak, miket alkalmaztam: gyógytea (hársfa, bodza, menta, útifű, kakukkfű), hagyma, fokhagyma, mézes tej, gyógynövényes inhalálás, cickafarkas borogatás, izlandi zuzmó szirup (ez utóbbi már végső kétségbeesésemben a gyógyszertárból, de nem ért szinte semmit sem), eukaliptuszos cukorka…

Én (mondom, ÉN, Réka, a természetes gyógymódok feltétlen híve) néha azon a ponton voltam, hogy elmegyek orvoshoz. Érdekes, mintha ilyenkor a szervezetem egy kicsit beijedt volna ettől, és ideig-óráig némi javulást véltem felfedezni, de aztán megint visszaestem.

Úgy hiszem, hogy minden betegség egy belső probléma külső kivetülése. Tehát szerintem az összes testi tünet mögött lelki okok állnak. Én nem vagyok olyan, hogy a sorsot (meg a Sorost) okolom minden szörnyűségért az életemben. Igyekeztem most is magamba nézni, és megfejteni, vajon miért kaptam ezt az élettől.

Utánajártam: a köhögés állítólag idegi feszültségre utal. Van valami (vagy valaki?), ami irritál, fojtogat, amitől meg akarok szabadulni. Az ösztönlények ilyenkor ordítanak és tombolnak, aki viszont jókislány és megfelel a társadalmi elvárásoknak, az magába fojtja ezeket a feszültségeket, és ezek jóval később, ilyen tünetekben manifesztálódnak.

Őszintén mondom, hogy ezeket a fenti (és szerintem tényleg valós) igazságokat jelen helyzetemre egyáltalán nem tudtam alkalmazni. Én (már) nem vagyok olyan, aki a problémákról nem beszél, aki a szőnyeg alá söpri a gondokat. Ki szoktam mondani, ha valakivel valami bajom van, és az érzelmeim kifejezése se megy nehezen. A szeptember ráadásul pont az az időszak volt, amikor sok korábbi feszültség távozott az életemből, és jóval felszabadultabbnak érezhettem magamat. Sikeresen levizsgáztak a gyerekeim, suliba ment a két nagy és csak a kettő kicsivel tanultam itthon, akkor épp sokat volt velem a férjem, a life-coaching képzésem is a vége felé közeledett… Tehát látszólag semmi okom se volt arra, hogy épp most betegedjek meg.

De aztán megvilágosodtam! Hogy hát épp ezért! Mert a nyár annyira nehéz volt, a sok tanulás a gyerekekkel, a férjem folyamatos távolléte, időhiány, kikapcsolódás nagyjából teljes hiánya. De akkor nagyon sok téren helyt kellett állnom, nem volt szabad elengednem magamat. Bezzeg szeptemberben! A korábbi feszültségek, amik hónapokon át fojtogattak, most egyszerre és ilyen durva formában jöttek elő belőlem.

A lényeg, hogy szerencsére ennek már vége, úgyhogy megszűnt a fájdalom. De jött a félelem.

Kívülről úgy tűnik, hogy én milyen bátor nő vagyok, sokan dicsértek is, hogy a válás után milyen merészen vágtam bele az új életbe, hogy ennyi gyerekkel bevállaltam ezt. Azért tudni kell, hogy nekem is vannak félelmeim, talán legjobban a vaddisznótól. (Nem ér röhögni!)

Most egy kis kitérő, mert ezt mindenképp el kell mesélnem. Szóval soha életemben nem találkoztam még közelről vaddisznóval, egyszer láttam az erdőben távol egy kismalacot, de ahol az utóbbi években éltünk, mindenütt vaddisznónyomokat meg túrásokat találtunk, tehát egyértelműen utalt minden a jelenlétükre. Talán ez a láthatatlan ellenség rosszabb volt, mintha egyszer szemtől-szembe találtam volna magamat eggyel. A férjem mindig nyugtatgat túrázás közben, hogy a vaddisznó jobban fél az embertől, mint én tőle, de ugyebár sose lehessen tudni.

Múltkor kirándultam a hattagú életiskolás gyerekcsapattal, és az egyik kisfiú, akiknek az erdejében épp vonultunk, mesélte, hogy pont ott, abban a cserjésben laknak a vaddisznók. Mit ne mondjak, „marhára” megnyugodtam, ő meg tovább folytatta, hogy múltkor a bátyjával épp arrafelé játszottak, és hallották is röfögni a vaddisznókat, úgyhogy gyorsan hazarohantak. Ettől aztán még „higgadtabb” lettem. És ezen a ponton történt a horror. A bozótból hirtelen horkantásokat, röffenéseket hallottunk, majd egyszer csak előcsörtetett… Az egyik kisfiú! Aki észrevétlenül előre sompolygott, elbújt a bokorban, hogy majd szépen meglep minket. Azt hitte, ezzel marha poénos lesz, de nem! Nem volt vicces! Szerintem életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor, és ezzel nem voltam egyedül. A mellettem lévő összes gyerek ott és akkor meg volt győződve róla, hogy tényleg egy igazi vaddisznóval kerültünk szembe.

Na, ennyit erről a félelmemről, aminek reális beteljesedésére kb. annyi az esélyem, mint hogy a fejemre esik egy tégla a nagykörúton. Az viszont, hogy a férjem hegymászó, és ez a viszonylag veszélyes hobbik közé tartozik, már tény. Igaz, tudom róla, mesélte is, meg tapasztaltam is, hogy ő az a bátor, de nem vakmerő fajta. Volt már, hogy 200 méter szinttel a csúcs előtt fordult vissza egy hegyről, mert nem tartotta biztonságosnak az időjárási körülményeket.

Balesetek viszont bárhol történhetnek, nem kell ahhoz a Mount Blancra mászni. Nyáron például szörnyű dolog történt. Egy hegymászó ismerősünk vezetett túrát az Alpokba. Vele ment egy másik ismerősünk is. Párban másztak, és ez utóbbi srác párja, amikor már nem voltak összekötve, ismeretlen körülmények között lezuhant, és meghalt. Bennem igazából ekkor tudatosult ténylegesen, hogy itt meg is lehet halni. Persze tudtam én ezt eddig is, de ekkor fogtam fel teljesen.

Akkor elkezdtem lapozgatni egy olyan oldalt, ahol fel volt sorolva az összes olyan hegymászónak a neve, akik az elmúlt évtizedekben zuhantak le a mélybe a sziklákról. Én hajlamos vagyok arra, hogy ilyenkor belehergeljem magamat a dolgokba, úgyhogy a végén már Zolinak kellett szólnia, hogy inkább zárjam be azt a lapot.

Aki tudja, hogy barlangász meg hegymászó a férjem, kérdezi is, hogy nem szoktam aggódni miatta. Hááát, igazából nem… Nem szoktam őt különösképpen félteni, talán azért, mert tudom,  milyen, és ismerem a túratársait is. Az együtt töltött időszak során jár ő már tőlem távol hosszabb-rövidebb időre, volt már nagy magasságokban, de most különös a helyzet. Élete legmagasabb csúcsát készült megmászni. Ő nem vágyik a Mount Everestre, esze ágában sincs 7-8000 méterre mászni, de a 6000-es lélektani határ már jó ideje benne motoszkált.

Lehetősége adódott, hogy három megbízható mászó társaságában ez a régóta dédelgetett álma valóra válhasson. Na már most: Nepál baromi messze van, a Himalája meg baromi magas. Tudtam, hogy ott aztán nem lesz térerő, se net, se telefonálás, nem számítottam se sms-re, se fb-chatre. De azért az durva volt, hogy egy egész hétig semmiféle hír nem érkezett felőlük!

A hét első hat napját még gond nélkül bírtam, de a hetediken rám tört a félelem. Totál elkezdtem parázni attól, hogy mi van, ha mégiscsak baj történt velük. És megkezdődött a belehergelődés, jöttek a fejembe a rémképek rendesen. A tegnapi időjárás is kellőképpen támogatott engem ebben a depressziós állapotban: orkán, szakadó eső, tomboló szél, jégeső… Úgy kellett magamat virtuálisan seggbe rúgnom, hogy kijöjjek ebből az állapotból.

Szerencsére tegnap jött a hír, hogy igen, sikerült a bűvös határ, a vágyott 6000 méter fölé mászniuk. Megvan a csúcs! Tudom, még nem lélegezhetek fel, mert onnan még vissza is kell jönni, és köztudott, hogy a hegymászó-balesetek nagyobb része a lefelé úton következik be. De most már bizakodó vagyok.

Se fájdalom, se félelem.

És már a nap is kisütött…

 

2017. október